10 + kettő =

20 + 15 =

Attól, hogy sokmindenbe belekezdesz, kapkodsz a sok információ között, mert habzsolni szeretnéd a tudást, a gyakorlatot, de hamar elveszted a fókuszt, lelkesedést, még nem vagy ufó, lusta vagy szétszórt. Csupán multipotenciális.

A kislányom születése mindent megváltoztatott. Azok a gondolatok, melyek altatás, etetés közben foglalkoztattak, elkezdtek mélyebb értelmet adni a napoknak és szépen lassan kialakult egy új jövőkép bennem. Lelkes lettem és motivált. Ahogy gyerekkoromban is, visszajött az érdeklődésem olyan területek iránt, melyeket eddig túl kényelmes voltam felfedezni, mindenbe belefogtam. Ugyanakkor ismét abba a hibába estem, hogy hamar beleuntam, elvesztettem a fókuszt, szétszóródtam, majd kezdődött az egész elölről. Amikor be kellett mutatkozni, akkor nem tudtam egészen konkrétan megfogalmazni, hogy ki vagyok valójában és kényelmetlenül éreztem magam.

Éppen másfél éves volt a kicsi lány, amikor az éterben rátaláltam Szlafkai Évi kreatív szakemberre. Ő magát multipotenciálisnak nevezi. Úgy éreztem, hogy ő, én vagyok, hogy az én legbelső gondolataimat fogalmazza meg, óriási felismeréseket adtak a cikkei, később pedig egy online kihívás alkalmával, és a könyve elolvasásával vált teljessé a kép: attól, hogy sok minden érdekel, de hamar beleunok, aztán ismét új dologba kezdek, nem vagyok defektes, se mentálisan problémás, hanem sokkal inkább, és most idézek Évi könyvéből:

„Kiváló alkalmazkodóképesség, erős tanulási készség és az ötletek szintéziséhez táptalajt nyújtó jártasság számos területen. Ezek a multipotenciális emberek szuperképességei (…)”

B: Sokáig bántottam magam amiatt, hogy mindenbe belekezdek, aztán abbahagyom, mert gyorsan felfedezek valami újat, ami még jobban érdekel. Ezért meg is szóltak időnként a tanáraim. Mit gondolsz erről?

Évekkel ezelőtt jött szembe velem a multipotenciális kifejezés és valahogy hasonlóan éreztem magam, ahogy te, hogy aha, szóval ez egy legitim dolog. Akkor ez működhet és nem csak én érzem úgy, hogy ez rendben tud lenni. Mindenki előtt duplán fel kell vállalni ezt a dolgot, hogy nem csak én vagyok vele rendben, hanem picit a közeget is rendbe tegyem, hogy ha több minden érdekel és több lábon állsz, akkor az nem azt jelenti, hogy mindenbe belekapsz kicsit, és mindenhez is értesz, hanem van egy érdeklődési köröd, annak van egy magja, és a magnak a kis csírái mindegyikben megtalálhatóak, hiszen te vagy a közepe, belőled bomlik ki. Több irányú érdeklődésünk is lehet, hiszen hogyan is lehetne másként egy olyan korban, amiben néhány évtized alatt szakadt ránk annyi információ, hogy egyszerűen biológiailag mi még nem tudtunk ehhez felnőni. Próbáljuk kezelni ezt a sok információt és a sok érdekes dolgot, próbáljuk megszűrni belőle azokat, amelyek számunkra hasznosak, de ennyi mindenből nem tudsz egy dolgot megszűrni. Egyszerűen nem működnek már azok az életpályák, melyek a 80-90-es években, vissza se kell menni korábbra. Nem működnek az egyirányú pályák, amiben még a szüleink voltak, vagy az én idősebb nővéreim, akik kiválasztottak egy pályát és benne maradnak x évtizede, és ez így rendben van. De már azért mondjuk ők is mocorognak. Annyi minden változott. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején a marketing is egy nagyon szépen strukturált, két területre oszlott, BTL és ATL marketing, könnyen érthető volt, hogy pontosan mi-mihez tartozik, most már rengeteg új alkategória van.

Ha nagy leszek…

Amikor kigondoltam, hogy mi leszek, ha nagy leszek, érettségi közeledtével, nekem csak annyi volt meg, hogy valamit kezdjek a reklámvilágban, a marketinggel, mert tele vagyok ötletekkel. Ezt valahova be kellene csatornázni, mert egyébként soha nem tudtam magam elképzelni kiskosztümben belibbenve csodasminkkel az irodába, valami vezető pozícióra törve, sokkal inkább úgy képzeltem el, hogy valami laza ügynökségi környezetben, laza szerkóban, ahol a sok információ a fejemben megfelelő teret és utat kap, és nem pedig azt várják el, hogy mindig ki legyek feszítve, odafigyelve a megfogalmazásra, hanem hogy egy elfogadó környezet legyen. Én egyébként ezért is nagyon kedvelem Richard Branson-t, a megmozdulásait. Nagyon tetszik az a különcség, ahogy ő dolgozik. Nem tudom hallottál e az agymenéséről, hogy levágja ollóval a nyakkendőjüket azoknak az üzletembereknek, akikkel tárgyal, ezzel is demonstrálva, hogy helló, nem ez tesz téged valakivé. Imádom a stílusát, miközben egyébként egy birodalomnak (Virgin Group) a vezetője. De mellette nem kell karót nyeltnek lenni. Szóval egy ilyesmi kép volt előttem, hogy akkor hadd tudjak önmegvalósítani, hadd tudjak olyan dolgokkal foglalkozni, ami érdekel, ne is tegyem magam rá egy konkrét vágányra. Így jött a reklámügynökség, ahol kipróbálhattam magam több fronton, közben elhelyezkedtem egy kreatív nyomdánál, ahol meg volt a lehetőség arra, hogy egy ügynökségi tevékenységet végezzünk. Rengeteg céggel voltam kapcsolatba, sok ötletemet megvalósíthattam és kipróbálhattam magam több területen is a vállalati marketingen belül, illetve kreatív vonalon (kiadványszerkesztés, webszerkesztés, szövegírás stb.). Egyébként, ha több dologgal is foglalkozunk, mindig van egy kapocs. Nem biztos, hogy ez egy könnyen megfogható dolog, de az, hogy kinek mi a sajátja, az az értékeinkből, szakmai tapasztalatainkból származik. Az összes területet összekapcsolja, amivel foglalkozunk, amiben mi vagyunk. Nálam a tartalom az összekötő kapocs. Mindegy, hogy azt megszerkeszteni vagy kitalálni kell, a lényeg, hogy valamit megtölteni tartalommal, kitalálni projekteket.

Azt gondolom, hogy a multipotenciálisak akkor tudnak levegőt venni és hátradőlni, amikor megvan a kapocs. Mindegy, hogy mivel foglalkozol, mibe fogsz bele, hogyha benne van az a kapocs, ami hozzád tudja kapcsolni azt a tevékenységet, akkor van rendben.

Létezik specialista és generalista ember. A specialista az, aki egy konkrét területtel foglalkozik, de abban mély tudással. A generalista több területtel foglalkozik, több területen van jó rálátása, egyikben sincs elmélyedt tudása, hanem rálátása van. Szerintem akkor működnek jól projektek, vállalkozások, cégek, ha a két típus együttműködik. Azt tapasztalom, hogy amennyiben nekünk nincsenek ilyen ambícióink, nem biztos, hogy meg kell szereznünk egy nagyon mély tudást egy adott területből. Mindig Edward Bono jut eszembe erről, a kreatív tudásnak egyik szaktekintélye, aki azt szokta mondani, hogy ha innovációra szomjazol vagy valami új dolgot szeretnél, keresel valamilyen problémára megoldást, akkor nem mélyebb gödröket kell ásni, hanem új helyeken kell ásni, és úgy fogod megtalálni. Valahogy így vagyok ezzel én is.

Ha érdekel egy terület, akkor szívesen elkezdek belemélyedni, egészen addig, ameddig úgy érzem, hogy elértem azokat az információkat, amire nekem szükségem volt, ameddig szívesen dolgozom benne, és akkor ott jön egy ilyen választóvonal, hogy belemegyek mélyebben, vagy érdekel a téma annyira, hogy keresek egy olyan embert, aki komplementer lesz, aki kiegészít, aki azon a területen jártas. Éppen ezért működök együtt több szakemberrel, elég nagy a kapcsolati hálóm pont azért, hogy ha én valamihez nem értek, akkor legyen segítségem, vagy tudjak ajánlani. Jó vagyok abban, hogy átlássak komplex dolgokat, de abban nem vagyok jó, hogy egy területén nagyon elmélyedjek, mert egyszerűen nem marad fent az érdeklődésem. Amint ezt, egy magát multipotenciálisnak valló felismeri, onnantól kezdve rendeződik és a helyére áll, hogy nem kell nekünk mindent tudnunk, mindenhez értenünk. Vannak olyan dolgok, amelyek az érdeklődési területünket kielégítik, menjünk bele, és ha még továbbra is érdekel, akkor keressünk valakit, aki ebben picit jobb, mint mi, vagy más rálátása van és dolgozzunk azon a területen együtt. Ezért jó, ha egy generalista és egy specialista együtt dolgozik.

Specialista vagy generalista?

Egyébként a szakemberek is azt mondják, hogy a jövőben nagyon hasznosak lesznek a specialisták, és ugyanúgy, de fontosabbak lesznek a generalisták, mint valaha, mert annyira rohamtempóban nő az információ mennyiség a világban, olyan sok mindent kell átlátni, hogy nem marad idő és agyi kapacitás, hogy egy területtel mélyebben megismerkedjünk. Egyszerűen rá kell látni egy nagy szeletre, mint ahogy most használják ezt a kifejezést, hogy T marketing. Van a T-nek egy szára és egy teteje. A T marketing szerint akkor vagy igazán hatékony a munkádban, akkor vagy igazán keresett szakemberként, ha rálátsz egy szakma különböző területeire. Ha már marketing, akkor maradjunk itt – rálátsz, mondjuk a webdesign-ra, a social kommunikációra, a dm levelekre, és miután kiválasztasz egy területet, például blogmarketing vagy szövegírás, tartalomgyártás és abban elkezdesz mélyedni, tehát több területre rálátsz, aztán egy témát kiválasztva lecsatornázod. Én a marketing rengeteg területén kipróbáltam magam, és vállalkozóvá válva a tartalomkészítésben mélyültem el, de egyre inkább a kreativitás területének szakértőjévé szeretnék válni, annak minden izgalmával és különféle irányaival (konzultációk, tréning, kihívások, podcast, könyv, együttműködő projektek, cikkek stb.)

B: Szerintem a jövő generációja már nem fog egy területtel megelégedni élete végéig.

É: Írtam is az egyik cikkemben, hogy a mai óvodás gyerekeknek hány féle munkahelye lesz élete során, ez egy több tízes szám. Több tucat területen fog dolgozni, és nem csak a jövő, hanem ez már itt van a jelenben. Mi Y-osok vagyunk egy kicsit ezek a határátlépők, akik egy másik rendszerben tanultak és szocializálódtak, de már érzik, értik, élik ezt az újfajta jelen-jövőnek az elvárását. Ettől is van bennünk ez a FOMO-jelenség, a valamiből kimaradásnak a félelme, hogy a sok lehetőség közül mit válasszak. Nyilván minden az önismerettel kezdődik, és azzal, hogy felmérjük a céljainkat, értékeinket, miben hiszünk, miben van tapasztalatunk, mihez értünk, mik azok a dolgok, amikkel szívesen foglalkozunk és ezt látni kb. 2-5 évre előre, hogy ezek lesznek fókuszban.

A multipotenciális lét legfontosabb kérdése, hogy a következő kettő évben mi lesz nekem fókuszban, mert akkor nem érzem azt, hogy úristen akkor a 78 területről ki kell választanom a következő évekre az irányt, hanem egyszerűen csak felállítjuk a fontossági sorrendünk két első tényezőjét.

A választás lehetősége

Több ilyen kísérletet is csináltak, de most hozzuk fel példának a lekvárokat. Vásárlóknak kitettek különféle lekvárokat két asztalra. Az egyiken volt hat féle, másikon harminchat. A vásárlói elégedettséget és ehhez hasonlókat vizsgáltak és a felmérés konklúziója az lett, hogy azok az emberek voltak elégedettek, akik a hatféle lekvár közül választottak. Ez azért van, mert a harminchat féle vagy huszonnégy féle lekvár közül nehezebben is választjuk ki azt az egyet, illetve felmerül a fejünkben a gondolat: „basszus, lehet nem is azt kellett volna választani”. Miközben a hatféle egyszerűből sokkal könnyebben választod ki azt a z egyet és teljesen jól megvagy vele. Ugyanezt megcsinálták fagyikkal is, hasonló eredményekkel. Tehát elvárjuk a nagyobb választási lehetőséget, de nem vagyunk elégedettek, ha sok közül kell választani. Ezt az érdekességet vissza lehet forgatni a vállalkozásunkba, például a szolgáltatásoknál, hogyan alakítod úgy, hogy a lehetőségek tárházát tudd adni, de mégis könnyebben lehessen csatornázni és elégedettebbek legyenek a választással. Ugyan ez jelen van a fiataloknál is. Régen alig ismert fogalom volt, mára már titulussá nőtte ki magát az, ha influencer vagy. Ma már a fiatalok többsége, hogyha felnő influencer akar lenni. Ez is felvet egy csomó dolgot és erről is beszélnünk kell.

B: Te ismered a multipotenciális éned lelki hátterét? Mitől lesz valaki multipotenciális?

Engem szabadon, mégis biztonságos szeretetben, megértő közegben neveltek. Ez gyerekként nekem természetes volt, felnőve kicsit lázadóvá tett, és felnőttként értettem meg azt, hogy ez mennyire fontos szülői hozadék. Egyrészt hagyod a gyerekednek, hogy felfedezze a dolgokat, figyelsz rá, hallgatsz rá és elfogadod az ő véleményét. A szüleim meghallgatták az ötleteimet és kíváncsiak voltak a kis gondolataimra, hogyan látom a világot és szabadon hagytak kibontakozni. Van két idősebb nővérem, akik kitaposták az utat előttem, de apukám amúgy is nagyfokú bizalommal nevelt és tőle mindig azt láttam, hogy bármi történik, mindent meg lehet oldani. Ő egy iszonyúan szorgalmas, becsületes ember. Még hetven felett is dolgozik, kirándul, tettre kész és nem akar a fenekén maradni, ezt tőle hoztam. Muszáj, valamit mindig csináljak, tegyek, de ezt szabadon eldönthetem, hogy mit, és bármi történik, bárhogyan meg tudjuk oldani a problémákat. Ez egy tök jó rugalmas szemlélet. Egy ehhez hasonló rugalmasságot hoztam anyukámtól is. Tőle kaptam egy nagyon erős kulturális érdeklődést, egy kíváncsi tudásvágyat, hogy vajon hogy történnek a világban a dolgok?. Vele mindig mindenről lehetett és most is lehet beszélgetni. Nem emlékszem olyanra, hogy anyu valamiért leszólt volna, hogy ez nem így van. Együtt fedeztük fel az én rengeteg kérdésemre a választ. Míg ők ezt meghagyták, az iskolában azt mondták, hogy feleselek. Azt hitték, hogy én visszaszólok, pedig ez részemről egy párbeszéd lett volna. Míg ez otthon természetes volt, hogy mit gondol a gyerek, addig más felnőtteknél, az, hogy mit gondol a gyerek, olyan volt, hogy majd a gyerek azt csinálja, amit a felnőtt mond.

Címkékkel élve

A legtöbb esetben megkaptam a tanároktól, felnőttektől azt a címkét, hogy izgága, felesel, belemagyaráz, de ezek nem lombozták le a kisgyermeki ambícióimat, mert otthon ez rendben volt. Biztos, hogy ebből a szemléletből kaptam ezt az ambíciót, illetve emlékszem, hogy általános iskolában volt egy tanárnéni, akinek az óráján állandón rajzoltunk, amit nagyon sok versenyre elküldött. Én egyébként nem tudtam szépen rajzolni, viszont mindegyiknek egy tök más látványvilága volt, mint egy kisgyermek rajznak, máshogy értelmeztem a dolgokat és egy csomó rajzversenyt nyertünk. Szerintem ez az indulás, a néhány alsó tagozatos év fontos volt a mostani szemléletem kialakulásában, például megerősített, hogy lehet úgy csinálni a dolgunkat, hogy ezt élvezzük és ez egy jó dolog és az sem törhetett le az, hogy például a nyolcosztályos gimnázium első négy évében nem igazán kedvelt az osztályfőnököm, aki csak azokat kedvelte, akik értettek a matekhoz. Ekkor én egy úgynevezett lázadónak számítottam, mert festettem a hajam, tetoválásaim voltak és lett piercingem, pedig ez részemről önkifejezés volt. Mindenki próbálja keresni, hogy hova illik, de mivel én szabadabban mertem próbálkozni, így furcsának találták. A gimnáziumban én azzal ellensúlyoztam ezeket, meg később is, hogy nagyon jól tanultam. Tehát nem köthettek bele a tanárok, hogy azon a területen, ahol nekik dolguk van, nekem milyen a hozzáállásom. Viszont valamikor nem mentem be órákra, lazábban öltözködtem és ez már kicsit tudatosabb volt később, amikor már ez történt. Egy rendszer elleni lázadás, kicsit Richard Branson-osan, hogy lehet piros hajam, meg viselkedhetek így, megy úgy, mert ami az iskolában számít, az a papír. Néhány tanárnak elmeséltem, hogy én erről mit gondolok és onnantól kezdve ezt tiszteletben tartották és békén hagytak.

Úgy érzem, kicsit meglazítottam a rendszert.

A gimi első felében matekból sokszor bukásra álltam, és amikor a gimi második feléhez értem, kaptunk egy másik tanárt. Egy fiatal nőt, aki iszonyat jó fej volt. Ami fontos volt vele kapcsolatban, hogy míg a matek tagozatos osztályfőnökömnél én elraktam magamban, hogy én hülye vagyok matekból, akkor jött ez az új tanár, aki sokszor engem szólított fel és piszkált, hogy ne elégedjek meg a kettessel. Halál lazán mondta, hogy „a piercingjeid száma egyezzen a jegyeid számával”. „Mutasd meg az osztályfőnöknek, hogy mennyire okos csaj vagy!” A szóhasználata is annyira passzolt az életkorhoz, akkori életstílusomhoz. Mondta, hogy ez igazából a szorgalmon múlik és így elhintette, hogy gyakoroljak, amire mondtam, hogy „oké, próbáljuk ki”. Néhány órán engem szólított fel meg a dolgozatoknál is és elkezdett arra rávezetni, hogy ez működik és végül ötös, utána pedig közgazdász lettem, ahol minden matekos tárgyból jeles lettem. Onnantól kezdve, hogy volt valaki, aki mutatott egy másik perspektívát, hogy „Évi, ez tőled függ”, hogy mit kezdesz azzal, hogyan tekintesz rá, hogyan állsz neki.  Nincs kőbe vésve az, hogy te ilyen vagy olyan vagy, hanem a te világnézetedben nézzük meg együtt, hogy működnek a dolgok és lehet, hogy nem úgy, ahogy gondoltad. Nézd meg, milyen hatásod van rá. Ahogy elkezdtem ezzel foglalkozni, gyakorolni és láttam, hogy ez működik, onnantól kezdve jött egy fajta önbizalom. A főiskolán, a statisztika órán ültem és semmit nem értettem belőle, de volt egy statisztika könyv és én autodidakta módon elmagyaráztam magamnak, hogy szerinem hogyan működnek ezek a dolgok. Megtanultam, megnéztem a képeket, megcsináltam a feladatokat és ötös voltam. A gimis matektanáromnak, Sacinak olyan hatása volt rám ezzel a nézőpontváltásra való buzdítással, hogy megérezzem azt, hogy én hatással vagyok rá és képes vagyok rá. Onnantól kezdve csomó mindent autodidakta módon tanultam meg, mint például az olasz szakmai nyelvvizsgára. Bármit, amit el tudsz érni, kellő szorgalommal, önismerettel.  Higgy saját magadban és akkor jönni fognak a kis apró sikerek, amik segítenek abban, hogy tovább tudj menni azon az úton, amin elindultál. Nem mindegy az sem, milyen tanárokat, segítőket görget elénk az élet, bármilyen életszakaszban.

B: Vajon ők tisztában vannak azzal, hogy életet formálnak? Hogy hatással vannak a gyerek felnőtt életére?

Ennek is több olvasata van. Lehet, sőt biztos, hogy van olyan osztálytársam, akinek egyáltalán nem volt hatással az életére a tanárnő. Lehet, hogy ő azt látta, hogy „ő folyton az Évikével foglalkozik, én értéktelen vagyok?” – gondolja magára. Vagy az előző matektanárnál, aki engem utált, és a másik tanárnénit is ismerte és őt is utálta, mivel igazgató is volt és voltak közöttük súrlódások. Ő hitt abban és én is hiszek abban, hogy az általános iskola első négy osztálya nem arról szól, hogy mindent brutál tudjál, hanem szeresd meg a tanulást, maradjon meg a tudásvágyad. Ha rajzolni szeretsz, akkor rajzolással, és ha mesél közben a tanár, akkor meg fogod jegyezni. Ez a szemlélet nem passzolt a két tanár között. Nagyon kevés tanár van ezzel tisztában és a rendszer is nehezebbé teszi ezt a szabadon hagyást, pedig a szabadság fogalma egyre fontosabb. Mindegy, hogy mire értjük, a döntés szabadsága, a fókuszunk szabadságának a megválasztása rettentően fontos.

B: Szinte semmilyen magánéleti dolgot nem publikálsz magadról, a munkán kívül. Teljesen a munkádnak élsz? Van párkapcsolatod?

É: Persze! Nem véletlen az, hogy egy olyan digitális lábnyomot alakítok ki, ami másokra tartozik, a családi életem pedig rám tartozik és másokat is erre bíztatok. Tizenhat éve van párkapcsolatom, ugyanazzal az emberrel. Boldogok vagyunk, nem hiszünk a házasságban, nem a hagyományos rendszer szerint élünk. Együtt tervezzük a jövőnket, de soha nem jött az a dolog, hogy ehhez papír kell, meg gyűrű, meg mások előtt felvállalni és minél hamarabb gyereket vállalni. Ez is egyfajta nonkonformizmus mindkettőnk részéről. Ő egyáltalán nem digitális ember, és nem minden lében kanál, az értékeink ugyanazok, ez nagyon fontos, viszont ő energiákban pont az én ellentétem. Ő egy nyugodtabb, megfontoltabb típus, írtó precíz, maximalista és mi alakítjuk ki a saját szabályainkat.

Valamelyik podcast adásban beszéltem arról, hogy engem nem zavar, amikor rákérdeznek: „és, mióta vagytok együtt?”. Várnak egy ilyen pár éves számot, és amikor mondom, hogy tizenhat, jön az meglepettség: Gyerek? Házasság? – a szokásos kérdések.  Akkor én már alig várom, mint különc, büszke lehessek arra, hogy mi máshogy csináljuk. Én egész életemben nem negatívan fogtam fel ezt a különcséget, hanem egyfajta példaértékű dologként. Büszke voltam rá, hogy  máshogy csinálom és ezzel én rendben vagyok. Ez szúrhatja mások szemét, hogy tényleg nem feszélyeznek a társadalmi elvárások. Nem érdekel, hogy mások hogyan csinálják, és hogy gondolják és ezt nem úgy értem, hogy engem nem érdekel, és közben belül forrongok. Én tök jól vagyok azzal, hogy mi így döntöttünk és nem zavar, hogy mások hogy vannak ezzel. Szerintem ehhez is kell az önbecsülésnek egy olyan formája, amikor tényleg rendben vagy ezzel és nem zavar, hogy a társadalom mit vár el tőled, hanem bátran vállalsz bármit. Például én úgy vagyok bizonyos alap dolgokkal, hogy nekem nem kell csinibe vágnom magam ahhoz, hogy elmenjek egy megbeszélésre, interjúra, bármire, mert én rendben vagyok így is. Ha a másikat zavarja, az az ő baja, vele van valami, ami nem stimmel, mert engem nem zavar. Ez a kreativitás egyik nagyon fontos belső körülménye, az értékelés belső színtere, hogy azért csinálsz valamit, mert rendben vagy vele, hiszel benne, és nem külső elvárás miatt (kritika vagy dicséret).

Jogodban áll

Egy jó pár éve, mióta ezt felfogtam, akkor kezdtem el vezetni a szikrákat is. Példaértékű dolognak is gondolom azt, hogy csináld úgy az életed, ahogy neked tetszik, mert jogodban áll. Pedig mennyien nem gondolják így! Hihetetlen, pedig mennyivel elégedettebbek és boldogabbak lennének. Nem azt mondom, hogy az én életem tökéletes példa mindenkinek, még véletlenül sem. Tök unalmas hétköznapjaim vannak. Pont ez a lényege ennek az egész személetnek, hogy legyél rendben azzal, ahogyan csinálod a dolgokat és akkor minőségi életet fogsz tudni élni és nem foglalkozni azzal, hogy mások hogyan csinálják. Mindamellett, hogy számomra fontosak a minőségi tartalmak, hogy azok legyen forrással alátámasztva, hogy azok tudományos területről érkezenek. Egyfajta olyan szemléletformáló cikkek és témák, amik engem érdekelnek és ehhez nekem nem kell kiskosztümben megírnom ezeket a cikkeket és nem kell phd-vel rendelkeznem. Ennek a szabadsága is fontos

B: A kellő önismeret tudatosságra késztet. Sokféle személyiségtesztet próbáltam ki, és mindegyikből tanultam kicsit, de van olyan ismerősöm, akinek sokszor nem vált be.

Minden személyiségtipológia teszt hasznos lehet. Viszont van egy olyan olvasata, hogy ezek pillanatnyi állapotot mutatnak, és ezt mindig szem előtt kell tartani, hogy te abban a pillanatban éppen milyen képet mutatsz. Nagyon hasznos cölöpök az önismeret útján, amire figyelni kell, de nagyon döngöljük mélyre azokat a cölöpöket, mert nem ilyenek vagy olyanok vagyunk. Ne dőljünk be se a sztereotípiáknak, se a címkéknek. Nem kell túlcímkézni semmit.

Kell címkézni kicsit, mert az agyunknak fontos, mert energiát takarít meg, de nem címkézzünk túl. Ne odaragasszuk, ne döngöljük le a cölöpöket, ne betonnal öntsünk ki mindent, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, hogy ebben a helyzetben így vagy úgy szoktunk cselekedni. Egyszerűen hagyjuk, és vegyük észre, hogy általában erre így reagálunk, vagy ilyenek vagyunk éppen ebben a pillanatban, de hogyan tudnánk egyébként formálni magunkat? Merthogy bármeddig formálhatjuk. Nekem Carol Dweck könyve, az előadása, a beszédei, mind-mind nagyon sokat adtak, és én ebben nagyon hiszek. A fejlődési szemléletmódban, és mióta tudomást szereztem erről az elméletről, és ezeknek a kutatási háttereiről, alá van támasztva és legitimizálva van egy csomó dolog, azóta még inkább azt gondolom, hogy olyan szépen formálódhatunk.

Lehet, hogy ilyenek vagyunk, de bármikor dönthetünk úgy, hogy ezen alakítunk.

Esetemben adott voltam én, a saját laza életszemléletemmel, ahova bekerült a párom a saját rögzültebb szemléletmódjával, aki elég nagy metamorfózison ment ő keresztül az elmúlt években, persze én is változtam, és mint a patakban lévő kövek, szépen összecsiszolódtunk. Hozzátartozik ehhez a nem tradicionális történethez az is, hogy nálunk a szerepek is klasszul összemosódnak.  Például ő főz. Sokkal jobban főz, mint én, és nagyon szeret főzni, és ez így rendben van. Ugyanúgy takarít, ugyanazokat csinálja, mint én. Dolgozik, én is dolgozom, és közben nagyon hagyja, hogy kibontakozzak, egy kicsit fel is emel, azt hiszem. Szóval nálunk a szerepek is nagyon átjárhatóak és ezt így együtt alakítottuk ki.

Ez a fajta szemléletmód nagyon erős motiváló erő és látom, hogy hogyan hat az emberekre, hogyan alakítja őket pozitív irányba. Azokat a tulajdonságokat, amik amúgy benne vannak, voltak, csak valahol ezek elvágódtak – mondjuk gyerekkorában, mert ő nem bontakoztathatta ki a benne tobzódó energiákat, ambíciókat szabadon, azokat hogy lehet később mégis felszínre hozni? Ez egy olyan izgalmas folyamat és erre bármelyikünk képes. Nekem ez egy misszióm is. Mindenkiben benne van, csak felszínre kell hozni.

B: Kellettél tudatosan ehhez a változáshoz, ami benne történt?

Amikor hagyod kibontakozni a másikat, hagyod, hogy olyan legyen amilyen szeretne lenni, ezt engeded neki és ugyan úgy szereted benne, mint mindig. Ezek olyan fontos dolgok, hogy ne nyomjuk el a másiknak a kis ambícióit, tartsuk fontosnak a dolgait és ide csatornázódik megint az, hogy mennyire fontos a szabadság. Nem azt mondom, hogy nyitott kapcsolatban éltünk volna bármikor, hanem hagytuk szabadon a másikat, hogy úgy döntsön, úgy csinálja a dolgait, ahogy ő szeretné és meghagyni a másiknak, hogy ő olyan legyen, amilyen szeretne lenni. Közben pedig együtt formálódni. Ez a kulcsszó, és ez mindkettőnk szemléletmódja most már. Mindez a kreatív környezet fontos külső feltételrendszere – a pszichológiai értelemben vett biztonságos légkör megteremtése: empátia a másik iránt, ítélkezés mentes elfogadás és bíztatás.

Ismerni magad, megengedni magadnak, hogy multipotenciálisként élj, hihetetlenül felszabadító érzés, – ezt tapasztalatból írom. Ehhez már hab a tortán a fejlődési gondolkodásmód, ami teret ad arra, hogy a párkapcsolat is sokkal könnyedebben működjön. Gondolkodj hát kreatívan!

Kattints ide és töltsd le ingyen Szlafkai Évi füzetét a kreatív élethez! És ha tetszik, ne habozz megvenni az Élj kreatívan c. könyvét! Kihagyhatatlan és szemléletformáló olvasmány!

*A képet fotózta: Petra Pako Photograpy

Ha tetszett az interjú, olvasd el ezeket is: