2 × kettő =

5 × 1 =

Mivé vált a nők szerepe a családban? Hogyan tud működni a 21. században egy család, ahol a nő nem a klasszikus családmodell szerint szeretne élni?

A nagyszüleim számomra példaértékű házasságban élnek. Aranyosan civakodnak néha, de szeretik egymást és összetartanak. Nagymama minden nap főz, rendben tartja a lakást, megvarrja az elszakadt ruhákat, ágyneműket, függönyt, megszervezi az ünnepi családi ebédeket. Nagyapámmal közösen egyengetik a lányaik, unokáik és dédunokájuk útját. Egy munkahelyen, egy szakterületen dolgoztak egy életen át.  Az X generációs anyukám, az örökölt mintái és a társadalmi elvárások alapján hasonlóan, mint az édesanyja, a férje elé teszi a meleg ételt, tisztán tartja a lakást, viszont már nem dolgozik le egy életet egy munkahelyen. Alázatos, legtöbb, de azt is merem mondani, hogy minden esetben háttérbe helyezi a saját igényeit, akaratát másokéval szemben, ha baj van összeszorítja a fogát és inkább tűr, szorongva próbál megfelelni minden elvárásnak. Velük szemben pedig itt vagyok én, az önmegvalósító.

Egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam alkalmazott. Serdülőként azt éreztem, hogy az életem minden percét hasznosan szeretném tölteni, így egyszerre tanultam néptáncolni, festeni, szobrászkodni, varrni, mondhatni generalistaként akartam megfelelni, de csakis magamnak. Első szempontom volt, hogy nem akarok úgy élni, ahogy a szüleim, de szerencsére ezt ők sem erőltették. Édesapám szavai csengenek mai napig a fülemben: “Tanulj fiam, hogy ne más mondja meg mit csinálj!”.  Míg anyukám a nagymamámtól, mama pedig az ő anyukájától szerzett tapasztalatot, a tudás anyáról lányára szállt, ipszilonosként egy új világot teremtettem magamnak és ma már én tanítom őket.  “Önállóbbak, rámenősebbek, rugalmasabbak vagyunk és könnyebben megbirkózunk a problémákkal (…)” – írja Varga Klára az Új Nő online magazinban.

A nő szerepe, a 21. század női prototípusa tapasztalataim szerint teljesen más, mint amilyen volt anyuék és mamáék idejében, de annál is másabb volt, amikor a nők erőteljesen alárendelt szerepben voltak. Erdélyi családból származom, így sokat hallottam olyan közmondásokat, hogy “az asszony, nem ember”, vagy “legszebb bútor az asszony”.  Sok kultúrában az apa vagy a férj nem tartotta többre a nőt, csak, mint a személyes tulajdonát.

Életfeladatunk az alárendeltség?

Benne van a génjeinkben az az ősidőkből származó életfeladat, miszerint a nő a férfinak alárendelt társa, és az a dolga, hogy világra hozza az utódokat, nevelje őket, főzzön és foglalkozzon a háztartással. A klasszikus feleség alázatos tanítványként kellett fogadja és elfogadja férje szavait, és ez változatlan volt egészen a 19-20. század fordulójáig, utána ugyanis a nők elkezdték egyre jobban hangoztatni azt, hogy többre vágynak, felfedezni önmagukat.

Victor Margueritte regényíró 1922-ben adta ki a La Garconne regényét, mely nem csupán egy regény volt. A garcon (fiú) szóból létrehozta a garconne (lányka) kifejezést, mely tágabb értelemben az egyedülálló, független, előítéletekkel nem törődő nőt jelentette. Látszik, hogy már korábban is elkezdtek elmosódni a nemek közötti határok, aztán a háború mindent megváltoztatott életmód, életstílus, világszemlélet és az öltözködés terén is.

“A háború idején, amikor a férfiak a fronton voltak, az otthon maradt nők, anyák ki kellett lépjenek a klasszikus csak a családra koncentrálódó szerepköreikből, és egy sokkal szerteágazóbb szeletet kellett lefedniük a társadalomban. “ – meséli nagymamám.

Önállóbbak lettek, szélesebb látókörű nézőpontokkal, megszabadultak viktoriánus kori fűzőiktől és a nehéz ruháiktól, a nagy krinolint, rövidebb szoknyára cserélték, a női nadrág és a rövid haj is divatba jött. Előtérbe került a praktikusság és a kényelem, és előfordult már, hogy a férfiruházatot is beemelték a ruhatárukba, pl. szmokingkabátos kosztüm. 

Ahogy jöttek a “boldog békeidők“, nőtt a jólét, javultak az életkörülmények, felgyorsult a világ fejlődése. A modernizáció következtében, az elektromos főzőlap, a vasaló, a mosógép időt spórolt a nőknek, és ahogy minden technikai újítás, ez is kihatott az életükre, több idő jutott másra. Például önmegvalósításra. Nyilvánvalóan erre kevesen voltak felkészülve, hiszen sokáig nem is tanulhattak a nők. Ha dolgozni akartak, akkor is csak tanítónőnek, ápolónőnek, óvónőnek mehettek vagy mosodába. Még mindig a férfiak mondták meg mi a nő dolga, és ebbe nem volt beleszólásuk, nem volt szavazati joguk, azt kellett tenniük, tisztelettudóan, amit a férfiak mondtak. Az első egyenjogúságra való igény már a 18. század végén is felmerült, de a választójogokat csak a II. világháború előtt kapták meg.

Coco Chanel a 20. század ikonikus alakja a divatban és a közéletben is, nem foglalkozott a konvenciókkal. Több filmfeldolgozásban látjuk, ahogy a kalapszalonjába betérő előkelőségek feleségeinek reformálja meg az ízlését a tollas kalapokról, és az öltözködésről. “Bár tudta, hogy szegény lányként szüksége lesz férfitámogatásra ahhoz, hogy megvalósítsa az álmait, esze ágában sem volt férjhez menni.” – írja a she.hu.

A férfiak nagy része nem értette, de van, aki mai napig sem, hogy mi történik, ellenállnak, hisztéria-betegnek diagnosztizálják az öntudatra ébredő nőt. 1892 januárjában jelent meg Charlotte Perkins Gilman amerikai írónő A sárga tapéta című novellája.

 “Ha nem tudták eldönteni, hogy mi lehet az oka egy nő „furcsa” viselkedésének, akkor szinte biztos, hogy egyszerűen hisztériát állapítottak meg nála. (…)” Európában és az Egyesült Államokban éppen ekkor elkezdtek a nők, évszázadok elnyomása után küzdeni azért, hogy tanulhassanak, hogy részt vegyenek a tudományos életben, hogy kitörjenek a privát szféra fogságából, az alárendelt háziasszony-, és anyaszerepből. A hisztéria diagnosztizálása, mint betegség tulajdonképpen egy visszavágó volt a férfiak részéről az új nőkép megjelenésére, a házasságok és a születések számának csökkenésére. „A hisztéria diagnózisát gyakorlatilag a nők fegyelmezésére használták.” – írja a Botás Enikó, a marieclaire.hu oldalon.

A novella írónője saját élményeiről írt könyvében. Orvosa “pihenő kúrát” írt elő neki. Sok más női művészt és írót diagnosztizáltak ezidőtájt hisztériával, mint pl. Virginia Woolfot is. A diagnózis az ambíciózus viselkedés, túledukáltság és a lázadásra való hajlam volt okozója a betegségnek. “Elméletük szerint a hisztérikus nőknek túl sok energia jutott fel az agyába, holott ennek az energiának a reproduktív szervekben lenne a helye, hogy segítse a női testet a gyerekszülésben. Ahogy Mitchell is írta: „Biztos vagyok benne, hogy csak bajt okoz a nőknek azon vágya, hogy versenyre kelljenek a férfiakkal, és szerepet vállaljanak az ő világukban. Meggyőződésem, hogy a női lélek, a nők életének célja sohasem fog megváltozni, hiába az oktatás vagy a férfias viselkedés.” (…) Orvosa, S. Weir Mitchell azt tanácsolta Gilmannak, hogy a gyógyulás érdekében maradjon mindig a gyereke közelébe, viselkedjen jó feleséggént, és eszébe se jusson az életben többé tollat, ecsetet vagy ceruzát fogni, valamint, hogy napi két óránál ne töltsön többet szellemi élettel.”

Ma azt látjuk, hogy miután a nő kivívta magának a jogait, erős lett, multipotenciális szuperhősként lavírozik a főzés, gyereknevelés, család-összetartás valamint az önmegvalósítás, karrier és énidő között, addig a férfi elveszti férfiasságát, mondhatni elnőiesedik, visszahúzódik összezavarodva. Miközben a nőnek egy erős és okos nagybetűs férfira van szüksége. “Nem egy kisfiúcska kell neki, aki a három hónapos gyermeke mellett hisztisen szexért duzzog… Vagy szingli hobbijaiért harcol, a felelősség alól pedig a sportba vagy éppen a kolléganője ölébe menekül.” – írja Jankovic Nóra az Új Nő online magazinban. Eltűnik az apaszerep. Az ókorban kialakult erős apaszerep szépen lassan elkezdett leépülni. Az apa förlműves volt, vagy iparos, aki a fiára hagyta mesterségét. Az ipari forradalom következtében elkezdtek gyárakban dolgozni, keveset voltak a családjukkal, majd az anya is kénytelen volt munkába állni, hogy meg tudjanak élni.Az első világháború után az apák sérülten tértek haza, és mivel nem tudták eltartani a családot a tekintélyük még jobban csökkent. A hős apa archetípusa ezzel kikopott. 

De ha továbbmegyünk, a mostani filmekben sem láthatunk normális mai apafigurát. Látunk alkoholitstát, magányos hőst, vagy csetlő-botló szimpatikus, mamlasz mackót. “A szuperhősről ne is beszéljünk, mert követhetetlen. Lányommal kijőve a moziból, általában félórás magyarázatra kényszerülök. Hiszen a tudatalattija éppen azt kapta, hogy a férfiakra nem lehet számítani, s egy nőnek mindent egyedül kell megoldania.” – nyilatkozta Bedő Imre, a Férfiak Klubja alapítója az Új Nő magazinnak.

Aztán, ami a nőket illeti, jöttek a szüfrazsettek, a feminizmus, az emancipáció. Egyszer csak önmegvalósítottunk, tanultunk, dolgoztunk, már nem vagyunk gyengék, nem szorulunk gyámolításra, sőt még butácskák sem vagyunk – lásd egyre több nőből lesz politikus (például Kate Bedingfield, Joe Biden elnökválasztási kampányának kommunikációs vezetője, Kamala Harris amerikai alelnökjelölt, Új-Zéland első őslakos, női külügyminisztere Nanai Mahuta, vagy Evelina Dobrovolska az északkelet-európai ország igazságügyi miniszterjelöltje), mérnők, asztalos, és hogy ne menjünk messzire a mai Pfizer koronavírus elleni vakcinát is az Amerikában élő Karikó Katalinnak köszönhetjük.

Ezzel együtt viszont kialakult egy kettősség, egy bizonytalanság, hogy most akkor menjek férjhez, ahogy a családom elvárja, szüljek, mert elvárja az állam és  társadalom, egyébként is jó pénz jár négy gyerek után, sőt még adóznom sem kell. Milyen kecsegtető. Vagy kövessem az intuícióimat, pályázzam meg az álom-munkahelyem, vagy indítsak egy saját vállalkozást, ami megköveteli a napom 25 óráját.

Klasszikus modell vagy új női pálya? Anyaság vagy karrier?

Az új befolyásolók, a média, a filmek, sorozatok, az influenszerek azt közvetítik, hogy a 21. századi nő szép, erős, csinos, fiatal, gazdag nő, aki senkitől nem függ, önálló. Erre tesznek rá egy jó nagy lapáttal a reklámok, melyek egy idealizált klasszikus női szerepet mutatnak, ahol a nő, frissen, üdén szervez, rendez, etet, itat, gyereket hord, kutyát sétáltat, sportol, szorgalmasan takarít, vasal, mindent megold és hozzá mosolyog is. Kész tudathasadás, nemde? Frusztrálóak az elvárások, és teljesen képtelenség eleget tenni mindnek. Létezik középút?

“Lépten-nyomon ilyen képekbe ütközünk, tehát kivédhetetlen a szembesülés a valódival, az álomszerű helyett. És a valódi önmagunk elfogadása lenne a lényeg. Hogy megértsük, az igazi önbizalom és önbecsülés saját érzelmi egyensúlyunk függvénye, nem a külső képeké.” – mondja Tari Annamária egy interjújában az instyle.hu-n, amikor a beautizmus nyomásait taglalja.

Az első dolgunk tehát, hogy elkezdjünk nem a félelmekből, társadalmi elvárásokból vagy családi mintákból táplálkozni. Mernünk kell másoktól független szabályokat hozni magunknak, önállóan gondolkodni, dönteni, ítélni.  De ehhez először ismerjük meg és értelmezzük magunkat, fogalmazzuk meg, hogy mit akarunk a fennmaradó életünkkel kezdeni. Egy valakinek feleljünk meg: ÖNMAGUNKNAK.

Mert ha anya jól van, mindenki jól van.

“Szükség van arra, hogy szert tegyünk önbizalomra, tanuljunk magunkról, próbáljunk túllépni a múlt beidegződésein, korszerűen, tudatosan gondolkozzunk.” – írja Maroy Krisztina a Glamour magazin 2020. szeptemberi számában.

Úgy kell elképzelni az önismeretet, mint a maradék életünk stratégiai munkafüzetét. Legyünk a saját lelkünk tündérkeresztanyái, tekintsünk erre egy életfogytiglani folyamatra, tanulásra, ami az utolsó pillanatig élvezetes és feltölt.

“Rengeteg múlik azon, hogy követed e a saját elképzeléseidet, vagy hagyod, hogy mások írják meg helyetted a történeted.” – írja Szakál Réka a Glamour magazin 2020. szeptemberi számában, A te utad, a te szabályaid c. rovatában. Szükség van arra, hogy ismerjük a magunkból eredő lehetőségeinket. Ugyanebben a lapszámban Anja Zlatorov Latincic, a FOREO magyar piacért is felelős PR- és kommunikációs menedzsere így mesél a #womenpower erejéről: “A legnagyobb erő abban rejlik, ha tisztában vagyunk a saját szupererőnkkel.”

Ennek az útnak egyik eleme az, hogy hogyan viszonyulunk másokhoz, így elengedhetetlen a recepthez az is, hogy a társunkat (de akár a közvetlen közelünkben élőket is) felfedezzük, úgy ahogy magunkat kezdtük el megismerni. Meg kell tanulnunk kommunikálni velük. Nagyon sok kapcsolatban/házasságban azért megyünk el egymás mellett, mert nem tudjuk a másik számára is érthetően megfogalmazni azt, amire gondolunk. Hiszen “mindenkinek igaza van a saját világában” – szokta mondani grafomentor barátnőm, Beck Laura. Ha ezt a készséget elsajátítjuk, akkor elvárásaink nem fognak süket fülekre találni.

Jeff Bezos, az Amazon alapítója állítja, hogy “az énmárkánk egyenlő azzal, amit mások mondanak rólunk, amikor kilépünk a szobából”, és itt az énmárka alatt a hétköznapi értelemben vett énmárkáról beszélek, amikor az énünk kivetül a külsőnkre. Ha egészségesen működünk, ha tudatosan ismertük meg önmagunkat, akkor ez egy harmonikus, könnyed és kellemes személyiséget takar.

A kérdés tehát, hogy hogyan segít ez a folyamat abban, hogy a női szerepeinknek eleget tegyünk? Ezáltal tudni fogjuk, hogy a saját igényeinkhez, szokásainkhoz, értékrendszerünkhöz, küldetésünkhöz, személyiségünkhöz igazítsuk az életfeladatainkat, priorizáljunk.

Hogyan tud működni a 21. században egy család, ahol a nő nem a klasszikus családmodell szerint szeretne élni? Hogyan igazodik ehhez a férfi, a férj, az apa?

“A férfiak nem érzik jól magukat olyan helyzetekben, amikor versengeniük kell a nőkkel. Annak ellenére, hogy a magyar ősidőktől kezdve lovas nép, ma a lovastársadalom 80%-át a nők teszik ki. A férfi elviszi a feleségét a lovardához, és a kocsiban ülve vár rá. Miért?! Ha lóra ülne, és legyőzné egy másik férfi, kicsit bosszankodna, de utána jobban igyekezne. Ellenben egy nővel szemben nehéz beleadni apait-anyait. Ha a férfi egy nővel verseng, először le kell győznie a belül munkálkodó korlátokat, hiszen szembeszállni a nővel kulturálisan tilos. Így aztán a férfiak ösztönösen „kivonulnak“. A kivonulás az istállóból szégyen ugyan, de még mindig jobb, mintha a férfit agresszióval vádolnák. Lassan már a koedukált harcművészetekből és az utolsó bástyának számító néptáncból is kikopnak a férfiak. Szóval, sok múlik a nők önkontrollján, hogy alkalomadtán át tudják-e engedni a terepet a férfiaknak…” – nyilatkozza Bedő Imre a Férfiak Klubjának alapítója, z Új Nő magazinnak.

Aztán így folytatja: “Szövetségre kellene lépnünk egymással. (…) ha nincs Férfi, nincs Nő sem. Szükségünk van egymásra. Csak együtt sikerülhet.”.

Közösen kell kiépítenünk egy tudatos stratégiát, ami mindkét félnek könnyedséget hoz az életébe. “Sikerült egyensúlyt találnom a forgatások és a család között (…) de megjegyzem, ehhez kell egy csodás férj is, akivel zsonglőrködünk az időbeosztásunkkal. Sok tervezéssel és lemondással jár, de minden áldozat megéri.” – nyilatkozta Penelope Cruz a Joy magazinnak a 2020. júliusi lapszámában.

Szabó Tamás életvezetési és önismereti coach-al készítettem interjút nemrég, aki egy nagyon szemleletes példával élt, amikor erről kérdeztem.

Adott “két nagyon bonyolult űrhajó egymás mellett, két nagyon különböző belső szerkezettel és gombokkal. Egymás mellett utaznak! Az én űrhajómban, a saját gombjaimmal kell foglalkozzak. Ki kell ismerjem, hogyan tudom a lehető legjobban kezelni, vezetni. Semmi közöm nincs ahhoz, hogy a másik űrhajóban épp milyen gombok vannak. Viszont tudunk egymással kommunikálni: közösen eldönthetjük azt, hogy a két űrhajó egymás mellett utazik e?! Ha meghozzuk a döntést, hogy egymás mellett utazunk, akkor folyamatosan kell kommunikáljuk, hogy mi a cél, mi az útvonal, ami fele haladunk. Ha irányváltásnál utólag szólok, hogy bocsi eltértem jobbra, gyere utánam, akkor elcsúszunk egymás mellől és újra egymás mellé kerülni sok munka és számolás. Jó előre érdemes meghatározni az irányt: két hét múlva veszünk egy jobbra kanyart 30 fokba, készüljünk fel közösen, és akkor kanyarodunk, ok? Ok. Megyünk tovább. Apró pici változtatások, de folyamatosak. Erre nem csak a mi űrhajónkat kell felkészíteni, hanem a másik űrhajóban lévő embert is. Ő is be kell üsse a koordinátákat, hogy egyszerre tudjunk haladni a közös cél felé. 

Nem mindig veszed észre magadon sem az irányváltásokat, de amikor még a közelben vagy, beszélj róla, lassulj le. Kérdezd meg a társad, hogy neki mi a koordinátája, vesd össze a sajátoddal és nézzétek meg, hogyan tudtok újra találkozni.

Hova akartok eljutni? Nem egyszerű folyamat, lehet, hogy cikkcakkban, de végül célba lehet érni. Meg kell nézni, hogy ezekben a cikkcakkokban mik azok a pontok, amiket én szeretnék érinteni, és mik azok a pontok, amiket te szeretnél érinteni. Nem szeretnék a te űrhajóddal is foglalkozni, mert a sajátom is éppen elég bonyolult. Viszont megoszthatjuk egymással a működésünket: ezt gondolom, így érzek, ezt szeretném, hogy történjen. Az ezt szeretném, hogy történjen, az nem jelenti azt, hogy ráerőszakolom a másik emberre az elképzeléseimet.” 

Kattints ide a teljes interjúért!

Férfi és nő együtt jobb világot teremthet

Az elmúlt húsz évben a párkapcsolatok témája egyre szövevényesebbé vált. Tartós lehet e egy olyan kapcsolat, házasság, amiben mindkét fél előtérbe helyezi az ambícióit? Ahol mindkét fél önmegvalósít és az álmait éli? Kutatások szerint ritka az, ahol mindkét fél megőrzi az “alfa-státuszát”. Vannak olyan helyzetek, amikor felváltva priorizálnak a felek, időnként előtérbe helyezve a munkájukat, máskor pedig a háztartást, családot. Olyan kapcsolatokban, ahol a férfi és a nő mindketten sikeresek a munkájukban, a kapcsolat elején még izgalmas, szexi, de később általában háborúvá válik. Míg a “kampányidőszakban” (ahogy a férjem emlegeti sokszor), vonzónak tűnik az, ha a párunk tanult, okos, egy idő után már idegesítővé válik és bekúsznak a klasszikus elvárások a nővel szemben: “az a dolgod, hogy felneveld a gyerekeinket”.

Létezik arany középút?

Petriglierit Sheryl Sandberg, a Facebook egyik felsővezetője öt éven keresztül, több mint 500 párral készített interjút, hogy rájöjjön mitől működnek a munkájukban. Arra a következtetésre jutott, hogy a “kulcs a minden részletre kiterjedő, és őszinte megbeszélés, amely lehetővé teszi, hogy felépítsük az általa “párkapcsolati szerződésnek” nevezett alapot.” (…) kölcsönös függés (…). Az, hogy félünk az interdependeciától, a legnagyobb hiba, amit a feminizmus elkövetett. Nem úgy vagyunk kitalálva, hogy egyedül túléljünk. (…) A feminizmus félreértelmezése miatt sokan elkezdtek ellenfélként tekinteni a partnerükre, ami önbeteljesítő jóslattá válhat. (…) De azok a párok, akik hajlandóak fejleszteni az interdependenciájukat, nagyon jól teljesítenek.” Fel kell ismerjük és hangosan is megfogalmazzuk, hogy ez egy olyan dolog, amivel tudatosan foglalkoznunk kell. Ha támogatjuk egymás ambícióit, akkor riválisokból szövetségesekké válunk.

21. századi nőként, feleségként, anyaként teremtsünk tehát egy izgalmas filmet, aminek mi magunk vagyunk a forgatókönyvírói, és a főszereplői egyaránt, és vonjuk be a társunk űrhajóját is a történetbe, mert a divatmédia által bemutatott # womenpower bennünk van, és ha ezt okosan használjuk, akkor élhetünk igazán szabadon – MOST!

Ha tetszett a cikk, olvasd el ezeket is: