tizennégy + hét =

húsz + 1 =

Az emberi agyba jutó ingerek 75%-a a szemen keresztül, vagyis vizuális úton érkezik. Az első benyomáshoz elegendő meglátni valakit, nem muszáj ahhoz egy szót is váltani vele. Hogyha ez a valaki nem felel meg a kor szépség ideáinak, akkor furcsán nézünk rá, vagy inkább különlegesnek találjuk?

Minden korszaknak megvan a maga szépség ideálja, ami mindig az adott időszak mentalitásának és szociális helyzetének függvényében változott. Már az ókorban megfigyelhető volt az istennők, fáraónők, papnők és királynőkről fennmaradt leletek alapján. Az egyiptomi Nofretete, Kleopátra és Betszabé voltak az első női szépségideálok.

A Görögország Helénáját utánzó nők szőke vagy vörös hajú, fehér bőrűek voltak.

A korai középkorban a nők egyre inkább kezdték testüket természetellenes ruhadarabokba kényszeríteni. A reneszánsz sajátossága volt a, később is újra megjelenő, mell leszorítása.

A reformáció idején a nők négyszögletes fűzőik alá fehér inget voltak kénytelenek venni, hogy még jobban elrejthessék bájaikat. Ez a barokk kor idején sem nagyon változott meg, viszont a női karok és fenekek egyre erőteljesebb ábrázolása volt a megtestesült szépség.

A 18. Század Madame Pompadourja annyira elszánt volt, hogy még az alváshoz is kisminkelte magát.

Felvilágosodás kora

A barokkos pompa után a felvilágosodás százada hatalmas megkönnyebbülést hozott, eltörölte az akadémizmus szabályait, a fűzőt és az etikettet, valamint a királyi pompa méltóságát. A 18. század vége a nemesség, könnyedség, udvariasság jegyében telt, újra előtörtek az életigenlő eszmék, a szeretetre méltó egyszerűség, a természetesség és az igaz érzelmek. A nőideált a gömbölyded testalkatban, a sima arcban, a rövid orrban, kerek ajkakban, hegyes állban és porcelánfehér bőrben vélték felfedezni. Már nem követelték meg a szabályos arcformát, inkább a dinamikus testre és szellemre, valamint a vidámságra voltak kíváncsiak. Lassan az egyéniség és érzékiség fontossága került előtérbe és új ideál született a neoklasszikus nő személyében, akit egyszerűségéért csodáltak. Ruhaként tógaszerű öltözéket hordtak, ahogy Madame Récamier is, akinek neve összeforrt a neoklasszikus stílussal.

A romantika korszakában a melankólia volt a divat. Szomorúságot és elvágyódást tükröznek a festményekről lenéző hölgyek arcvonásai. Fehér muszlin ruhát viseltek általában.

A 18. század nagyzolására a 19. században még kevesebb arcfestéket használtak a nők, a polgári szépséget újfent a teltebb idomú hölgyek reprezentálták. Ismét jellemzőek voltak a húsos hátú, dús keblű és vastag karú asszonyok, akik leginkább az anyaság és termékenység eszméit hirdették.

Monet Reggeli a szabadban című képének megjelenése (1863) utat nyit az új szépségideálok előtt, hiszen újra a gömbölyded combú és telt keblű, vastagnyakú, vaskos vidéki lányok lettek az új kor nőideáljai.

Hogyan látja a mai kor embere ezen szépségideálokat? Minden valószínűség szerint nem tudunk velük azonosulni, minthogy ők sem tudnák a 21. századi külsőnket megérteni. De az a gondolat, hogy volt időszak, amikor a gömbölyded formákat részesítették előnyben, az igen szimpatikus lehet sokunk számára, nem igaz?

FOLYTATÁS: 2. RÉSZ , 3. RÉSZ